Ömeriken bjuti
2007 július 24. | Szerző: inlove
Bevallom őszintén, nem áll távol tőlem a morbiditás. Na, persze, nem abban a rossz értelemben, hanem „csak úgy” szeretem a normálistól eltérő dolgokat. És bizony, ez a film, az Amerikai szépség tökéletes megvalósítója a „nem normális” filmeknak. Nem lehet szerintem pontosan megmagyarázni, de talán nem is kell, hogy miért is elvont témájú a film. Egy biztos: meg kell nézni, mert kihagyhatatlan (és nyugodtan mondhatom: csak(!) és kizárólag(!) olyan filmekről írok, amiket kötelező az életben – legalább – egyszer megnézni).
Amerikai szépség
Írta: Alan Ball
Rendezte: Sam Mendez
Szereplők:
Kevin Spacey (Lester Burhnam)
Annette Bening (Carolyn Burnham)
Thora Birch (Jane Burnham)
Mena Suvari (Angela)
Wes Bentley (Ricky Fitts)
Túl sok idézetet nem találtam, de bizonyos értelemben ezek is tükrözik a film lényegét, de természetesen messze nem adják vissza a valódi mondanivalóját. Ezért mondom, hogy meg kell nézni!
“A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám. Rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb lesz. Ez a feleségem, Carolyn. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen. Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen. Régen boldog volt. Régen boldogok voltunk. Ez a lányom, Jane. Egyke. Teljesen tipikus tinédzser. Dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni. A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen…kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett. “
Ricky Fitts: “Azt hiszem igen dühös lehetnék amiatt, ami velem történt, de nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát, hülye kis életem minden percéért.”
Félelem és rettegés Las Vegasban
2007 július 24. | Szerző: inlove
A Félelem és rettegés Las Vegasban egy 1998-ban bemutatott amerikai thriller. Szerintem azonban sokkal inkább “utazó film”. Utazó, vagy ha jobban tetszik: “repülő”, mert leginkább a drogról szól. Két férfi LSD ámokfutását követhetjük nyomon, amint teljesen bedrogozva átszelik Las Vegast, hogy megtalálják a nagy Amerikai Álmot, míg végül rendőrkézre kerülnek.
Ha lehetne, és módom lenne rá, a világ összes emberével megnézetném ezt a filmet. Remek alkotás, hiszem Hunter S. Thompson 1972-ben megjelent, azonos című “gonzo journalism-pszichedelic trip” regénye alapján készült film hiteles lenyomata a drog mámorának, hiszen az író maga is rabja volt a pusztító szenvedélynek, így hát joggal hihetjük el, amit látunk.
A film egyébként nem dráma (mármint a szó legszorosabb értelmében), bőven találunki benne morbid humort, így nem lehet rajta sírni, de kacagni sem. A valóságot mutatja be, nem túloz, és nem is szépít. Egyszerűen csak “önmagát” adja.
Johnny Depp alakítja Raoul Duke újságírót, Benicio Del Toro pedig az ügyvéd barátot, Dr. Gonzo-t.
(Részletek)
Ti szamoaiak mind egyformák vagytok: Nem hisztek a fehér ember kultúrájának alapvető finomságaiban.
A mi utunk más volt: a jó, és igaz nemzeti jellemvonások klasszikus igenlése. Nagy fizikai tisztelgés az élet fantasztikus lehetőségei elött.
Kikísérem magam. OK?
Magatartása kimeríti a bizalmatlanság tényét. Nevadában ez törvénytelen!
Az ügyvédem sose volt képes elfogadni azt a véleményt, amit gyakran hangoztatnak korábbi narkósok. Hogy sokkal jobb kedved lehet drog nélkül, mint azzal! És én se. Ez az igazság.
Fura emlékeim vannak erről az ideges éjszakáról Las Vegasban. Már öt éve volt? Hat? Száznak tűnik. Olyan csúcsnak, ami sosem ismétlődik meg. San Francisco a hatvanas években nagyon különleges élettér volt. De nincs magyarázat. Nincs a szavaknak, vagy a zenének, vagy az emlékeknek olyan keveréke, amely megközelítené azt az érzést, hogy tudod, hogy ott vagy és élsz, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Őrültség volt minden irányban, minden órában. Izzott a levegő mindenütt. Fantasztikus egyetemes érzés volt, hogy akármit csinálunk, az helyes, hogy nyerők vagyunk. És azt hiszem ez volt a biztosíték arra az érzésre, hogy vitathatatlan győzelmet arattunk minden fölött, ami gonosz és öreg. Nem kegyetlen, vagy katonai értelemben. Arra nem volt szükségünk. Egyszerűen érvényesült az energiánk. Minden lendületünk megvolt. Igen, egy gyönyörű magas hullám tetején lovagoltunk. És most kevesebb, mint öt évvel azután. Felmész egy meredek hegyre Las Vegasban és nyugatra nézel. És a megfelelő szemmel majdnem meglátod a magas víz nyomát. Ez az a hely, ahol a hullám végre megtört. És visszagördült.
Mind túlélésre vagyunk berendezkedve. Elfogyott a hatvanas évek üzemanyaga. Ez volt a végzetes repedés Tim Leary kísérletén. Felráztuk Amerikát az öntudat robbanását terjesztve, anélkül, hogy törődtünk volna a valóság húskampójával, ami azokra várt, akik túl komolyan vették a gurut. A sok szánalmas mohó narkomániást, aki azt hitte, hogy békét és megértést tud venni egy háromdolláros cigivel. De amit vesztettek, az a mi veszteségünk is. Leary a guru magával vitte a sírba annak az életnek az illúzióját, amit megalkotott. Az állandó nyomorékok generációja, a bukott keresők, sose vették tudomásul, hogy tévedés a narkósok közösségének alapvető feltételezése. Az az elkeseredett elképzelés, hogy valaki, vagy legalább is valami erő vigyáz a fényre, az alagút végén.
Dr. Johnson: Aki vadállatot csinál magából az megszabadul az emberi lét fájdalmától.”
Dr. Gonzo: Vigyük el a srácot.
Raoul Duke: Mi? Kit? Várj! Nem állhatunk meg…Ez Denevérország!
Raoul Duke: Kis szerencsével, örökre tönkrement az élete. Folyton arra gondolt, hogy az összes kedves kocsmájában, a szűk ajtó mögött, emberek, vörös gyapjú ingekben, hihetetlen élvezeteket szereznek olyan dolgokból, amiket sose ismert meg.
Dr. Gonzo: Én mondom, hazudik nekünk. Láátom a szemén…
Raoul Duke: A szemén?
Dr. Gonzo: Nem bízol bennem mi? Hmm? Tedd félre a vigyorod (előrántja zsebkését) Az idegeimre mész haver! Az idegeimre fafej! Ha imponálni akarsz neki, akkor imponálj velem! (félúton megállítja balkezével a fickó arca felé rohanó jobb kezét benne a késsel) Imponálj neki!!!
(A TV-ben, a bemondó, a vietnámi háborúról beszél..)
Dr. Gonzo: Pánikolnak a Viet Cong-ok. Majd én megmutatom…!!
(..kitépi a kábeleket)
Raoul Duke: Szóval? Mi a terved?
Dr. Gonzo: A tervem?
Raoul Duke: A gyerekkel a szobában.
Dr. Gonzo: Oh, Lucyval…a repülőn ismerkedtünk meg. Öhm, ilyen vallási hóbortja van. Adtam neki egy kapszulát, mielőtt rájöttem, Jézusom, addig még piát sem ivott!
Raoul Duke: Hát van egy megoldás…addig tartjuk belőve, amíg rászokik a kurválkodásra. Igen, tökéletes az ilyesmire! A zsaruk 50 dollárt fizetnek fejenként, hogy addig verjék amíg beadja a derekát. Bevezetjük az egyik olcsó motelbe, teleakasztjuk Jézusképekkel a falat, és hagyjuk, hogy a disznók himbálódzanak. A pokolba, erős csaj!
Dr. Gonzo: Jesszusom, tudtam, hogy egy perverz alak vagy, de nem hittem volna, hogy ilyen mocskos dolgokat mondassz, te ronda disznó állat…
Raoul Duke: Tiszta gazdaság haver, Isten ajándéka! Napi egy lepedőt megkeresne!
Dr. Gonzo: Ez undorító, ne beszélj így!
Raoul Duke: Hát egyszerre akár néggyel elmehet…ha folyton belőve tartjuk, napi két lepedőt is hozhat, vagy hármat!
Dr. Gonzo: Hagyd abba! Mit szólnál, ha rádugranék és kiverném az agyadat a fejedből, attól jobban éreznéd magad? Ta mocskos disznó.
(Raoul Duke a távozó Dr. Gonzo-ról) “Íme, ott megy Isten egyik prototípusa. Egy nagyhatalmú mutánsa valaminek, amit sosem akartak tömeggyártásban kipróbálni. Túl bizarr, hogy éljen. Túl ritka, hogy meghaljon.”
Újabb csodálatos idézet kavalkád
2007 július 15. | Szerző: inlove
Részletek Márai Sándor: A gyertyák csonkig érnek című könyvből
Jó lenne tudni – van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekről egyformán gondolkoznak, mert hasonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik. Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben… talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?… Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?… 
A barátság természetesen más, mint a beteges hajlamú emberek dolga, akik az egyneműeknél keresnek valamilyen torz kielégülést. A barátság Eroszának nem kell a test… inkább zavarja, mint izgatja. De mégis Erosz. Minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Erosz él.
…A barátság… az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között. Érdekes, az állatok ismerik. Van állati barátság is, önzetlenség, segítőkészség… Az élőlények megszervezik a kölcsönös segítséget…néha nehezen küzdik le a segítségnyújtás akadályait, de mindig akadnak erős, segítő hajlamú lények, minden eleven közösségben. Száz és száz példát láttam az állatvilágban. Emberek között ritkábban láttam példát erre. Pontosabban, egyetlen példát sem láttam. A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi. Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
… az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.
Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék… Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,…meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. … Csak az igazság adhat választ…
…lelked mélyén görcsös indulat szorongott – vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Te megvetetted ezt a bizalmat és barátságot, mely felém sugárzott a világból, megvetetted, s ugyanakkor halálosan féltékeny voltál. Úgy képzelhetted – persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel -, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű…
A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség… Talán ez a jóhiszeműség kényszerítette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt bennem valami – múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben…egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak… Nincs szomorúbb és reménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi között mindennek feltétele van, mint az alkunak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyességeit.
Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.
Barátok voltunk… S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével. Mert ha nem vagyunk barátok, te nem emeled reám a fegyvert akkor reggel az erdőben, a vadászaton. S ha nem vagyunk barátok, én nem megyek el másnap a lakásodra, ahová soha nem hívtál, ahol a titkot őrizted, a gonosz és érthetetlen titkot, mely megfertőzte barátságunkat.
…S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit… s mindig barátom maradsz…Mert a barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot…talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogtatása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól. S a pillanatban, mikor a fegyvert felemelted, hogy megöljél, ez a barátság talán elevenebb volt közöttünk, mint bármikor elébb…
…a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Tudni kell, miért történt mindez? S hol a határ ember és ember között? Az árulás határa? Ezt kellene tudni. S még azt is, mi az én bűnöm mindebben?…
Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok…Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam…- mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom…
Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk?… Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? …a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik… érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot – s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.
Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés… az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól… közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság…s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is – nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre… Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem… az életösztön utolsó védekezése.
De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján, női módon, őt is megsértették azok, akiket szeretett, egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott.
S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták.
Néha úgy érezték, a ház, a tárgyak összeomlanak, ha Nini ereje nem tartja együtt mindezt, ahogyan a nagyon régi anyagok megsemmisülnek, szétesnek, ha váratlanul megérinti valaki.
…s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak.
A hó bezárta a kastélyt, mint egy szótlan, komor északi hadsereg az ostromlott várat.
De az asszony nem mondta meg. Senki nem tudta meg, mit mondott a király az asszonynak, aki idegenből jött, és tánc közben elsírta magát.
A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal.
A gyermek szótlanul és öreges udvariassággal élt apja mellett, mintha elviselne és megbocsátana valamit.
– Sok – mondta Nini az anyjának. – Egy napon elmegy tőle. Akkor nagyon szenved majd.
– Ez az emberi feladat – mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta.
– Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.
Egész testével hallgatta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák.
…mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni.
Minden kissé dohos volt ebben a házban, a szobák, a lépcsőház, de kissé illatos is, mintha befőttesüvegek édes szirupillata terjengene a szobákban.
Sok hó esett, és a kocsisok zajtalanul vitték a hóesésben a szerelmeseket.
Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk.
A kastély az elmúlt néhány órában élni kezdett, mint egy szerkezet, melyet felhúztak.
A tárgyak mintha egyszerre értelmet kaptak volna, s bizonyítani akarnák, hogy mindennek a világon akkor van csak értelme, ha köze van az emberekhez, ha alkatrésze lehet az emberi sorsnak és cselekménynek.
Mindketten érezték e pillanatokban, hogy a várakozás ideje erőt adott az elmúlt évtizedekben az élethez. Mint mikor valaki egy életen át gyakorol egyetlen feladatot.
– Bécs – mondja. – Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót – Bécs -,annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem.
Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb.
– Messzebb, hová? – kérdi hidegen a tábornok.
– Az időbe.
Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy vadászatra vagy egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára.
A kályhából egyenletesen sugárzik a hasábfák melege, a gyertyafény imbolyog fejük fölött. Az ajtót becsukták mögöttük. Egyedül maradtak
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?…Mit akartál igazán?…Mihez voltál hűséges és hűtlen?…Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?…Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon., de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.
Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdőillata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények az állatok s az emberek is.
Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.
Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyag kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát.
A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincsen tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét emeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre.
Még él az erdő mélyén az éjszaka e pillanatban: az éjszaka, s minden, amit e szó jelent, a zsákmány, a szerelem, a csatangolás, a céltalan életöröm és az életért való harc öntudatával. Ez a pillanat, mikor nemcsak az erdők sűrűjében, de az emberi szívek sötétjében is történik valami. Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok.
Gyűlöltél, s ez éppen olyan erős kapocs, mintha szerettél volna. Miért gyűlöltél?…Volt időm, iparkodtam ezt az érzést megérteni. Soha nem fogadtál el tőlem pénzt, sem ajándékot, nem engedted, hogy igazi testvériség legyen ebből a barátságból, s ha nem vagyok túlságosan fiatal abban az időben, tudnom kellett volna, hogy ez a jel gyanús és veszélyes. Aki nem fogad el részleteket, valószínűleg mindent akar, az egészet.
Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Úgy képzelhetted…, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.
Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel… Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.
Egyedül voltunk, az erdő közepén, abban a magányban, ami az éjszaka, a hajnal, az erdő, a vadak magánya, s ahol az ember mindig úgy érzi egy pillanatra, hogy eltévedt életében és a világban, s egy napon haza kell menni ebbe a vad és veszélyes otthonba, mely mégis az egyetlen igazi otthon – az erdő, a mély víz, az élet ősi színtere.
A levegő tiszta volt és illattalan. A fenyők nem mozdultak a könnyű szélben. A vad felfigyelt. Nem mozdult, igézetten állott, mert a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Így érzett a szarvas abban a pillanatban, ezt biztosan tudom.
Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.
…a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt.
S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom.
Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.
…aki ilyen görcsösen el akar mondani mindent a másiknak, talán éppen azért beszél ilyen föltétlen őszinteséggel mindenről, hogy valamiről, ami fontos és lényeges, ne kényszerüljön beszélni.
Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.
Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem “másféle”, ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.
Mert mindig a “másfélé-t” szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában…tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két “egyféle” ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot – talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.
S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Olyan volt, mint a vadak: a gondos nevelés, a zárda, apjának műveltsége és gyöngédsége, mindez csak modorát szelídítette. Krisztina belülről vad volt, szelídíthetetlen….nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben.
…s olyan magános voltam, mint a fa az erdőm tisztásán, a fa, mely körül kidöntötte az erdőt a háborút megelőző napon a vihar. Egy fa megmaradt a tisztáson, a vadászház közelében. S új erdő sarjadt már körülötte, negyedszázad alatt. De ez a fa még a régiek közül való, s egy indulat, melynek szélvész a neve a természetben, kidöntött körülötte mindent, ami hozzátartozott. S a fa, látod, mégis él, ma is, hatalmas és oktalan erővel. Mi célja lehet?…Semmi. Meg akar maradni. Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.
Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni., erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.
Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?
Már nem maradt más, csak a várakozás és bosszú – most, mikor a bosszú pillanata elérkezett és a várakozásnak vége, csodálkozva érzem, , milyen reménytelen és értéktelen mindaz, amit még egymástól megtudhatunk, bevallhatunk vagy hazudhatunk -, mindig csak a valóságot érti meg az ember. Már értem a valóságot. S az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből mindenharagot.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét…mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.
A szalag hajtását lepecsételte apja gyűrűjével. Itt a könyv – mondja, s előhúzza, a barát felé nyújtja. – Ez maradt Krisztina után. S én nem téptem föl a szalagot, mert nem maradt írásos engedély utána, nem mellékelt használati utasítást e hagyatékhoz, nem tudhattam azt sem, nekem küldi-e a síron túlról ezt a vallomást vagy neked? Valószínű, hogy ebben a könyvben az igazság van, mert Krisztina soha nem hazudott – mondja tiszteletteljes, szigorú hangon.
Mert az ember nemcsak azzal felel, ha meghal… De felel azzal is, ha túlél valamit.
Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek.
De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött – kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod.
Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?… S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?… Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?
Márai: Füvesköny
2007 július 15. | Szerző: inlove
72
Arról, hogy a szívek összetörnek
De pontosan úgy, mint a dalokban, melyeket a kávéházi chansonénekesnõk énekelnek. S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyéragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, “szívér összetörték”, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívûekkel állasz szemközt: nem tudod õket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkûség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.
144
A szívről
De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
Vendégjáték Bolzanóban
2007 július 11. | Szerző: inlove
(Részletek Márai Sándor könyvéből)
„Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük vagy egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet. Ez nagyon ritka az emberek között. Te menekülsz az emberek elől, mert azt hiszed, más dolgod van a világban. Én keresem ezt a teljességet, mert tudom, hogy semmiféle más dolgom nincs a világban. Ezért jöttem el. Mondom, időbe tellett, míg egészen biztosan megtudtam ezt. Most már tudom. Azt is tudom, hogy semmit nem csinálhatsz nélkülem tökéletesen a világban, igen, még műfajodat sem, mint te mondtad, még kalandor sem lehetsz tökéletesen és igazán nélkülem, a világot, a játékot, az élményt és a kalandot sem tudod nélkülem igazán megtalálni, s más nőket sem tudsz tökéletesen elcsábítani nélkülem. Miért állsz ilyen mozdulatlanul, Giacomo, kezedben a piszkavassal és fújtatóval, mint aki megütöttek s hirtelen kiegyenesedik? … Megértettél valamit? Én vagyok az élet, szerelmesem, a te számodra, az egyetlen nő, aki a te életedben a teljességet jelenti, nélkülem nem vagy egészen ember, sem művész, sem kártyás és utazó, ahogy én sem vagyok nélküled igazi nő, csak árnyalak, valahol az alvilágban. Érted már? … Mert én értem.”
„S nem elég megtenni mindent, amit ötleted, vágyad vagy szeszélyed követelhet tőlem, nem, tudnom kell, mi az, ami neked a boldogságot adja, meg kell fejtenem és fel kell találnom téged. Meg kell tudnom, mi az, amire úgy vágyol, hogy magadnak sem vallod be, a halálos ágyon sem, mikor már minden mindegy: meg kell tudnom és meg kell mondanom neked, hogy tudjad, hogy jó legyen neked, hogy végre egyszer boldog lehessél.”
„Nem, úgy kell élnem, viselkednem, gyöngédnek lennem, várnom, figyelnem, hogy szavak nélkül átadjam neked a titkodat, azt, ami fáj neked, amire vágyol, amihez nem vagy elég bátor – mert a gyávaság és a tudatlanság van minden boldogtalanság mögött, ezt is biztosan tudod, hiszen író vagy. Tehát meg kell tudnom, miért félsz a boldogságtól, ami nem a kéz a kézben, nem bölcső és koporsó, hanem teljesség, valamilyen komoly, csaknem szigorú magatartás, tehát az élet, az igazság.”
„S ezért félsz tőle, az élettől és a teljességtől, mert semmitől nem fél úgy az ember, a kínpadtól és az akasztófától sem, mint önmagától, a titoktól, mellyel nem mer szembenézni.”
„Mert a szerelem cinkosság és szövetség is, Giacomo, nemcsak láz és eskü, könny és sikoly, nagyon komoly és kemény szövetség. S én állom ezt a szövetséget, halálig.”
„Nincs okom esküdözni, sem ígérni, mert én a valóságot tudom, szerelmem, s a valóság annyi, hogy te vagy az igazi. Elmehetsz tőlem, ahogy már elmentél egyszer, gyáván megfutamodtál, s nem Párma grófja elől futamodtál meg, hanem az érzés félelmes ereje elől, a felismerés elől, hogy én vagyok az igazi. Nem tudtad ezt szavakkal, nem tudtad értelmeddel, de tudtad szíveddel és testeddel; ezért szöktél meg. S hiába szöktél, mert most megint itt vagyunk egymással szemközt, s várjuk a pillanatot, mikor levethetjük az álarcot, s látjuk egymást, ahogy kell. Mert még mindig álarcosan nézzük egymást, szerelmem, még sok, sok álarc van közöttünk, s mindegyiket le kell vetni, amíg végre megismerjük egymás igazi és meztelen arcát.”
„S most értsd meg jól, szerelmem, nem mondom gyöngéden, sem epekedve ezt a szót: „szeretlek” – nem, inkább haragosan mondom, arcodba kiáltom, mint egy vádat és parancsot. Hallod, Giacomo? Szeretlek. Nem gőgicsélek ezzel a szóval. Idézlek, mint a bíró, hallod? Szeretlek, tehát ítélek fölötted. Szeretlek, tehát megkövetelem, hogy bátor legyél. Szeretlek, tehát újra alkotlak, elrántlak magammal, s ha olyan erős lennél, mint egy csillag, belekötözve valamilyen égi pálya gyémántsugarába, akkor is elviszlek magammal, kitéplek a világrendből, törvényedből és műfajodból, mint te mondod; mert szeretlek. Nem kérés ez, Giacomo, hanem vád, igen, vérvád. Nem játszani hívlak, nincs kedvem enyelegni és pásztorjátékot lejteni veled, nem bámullak gyöngéden, elomolva, ostoba és szelíd pihegéssel: haragosan nézlek, felindultan, ahogy ellenségét nézi az ember. Elviszlek magammal ebbe a szerelembe, most vagy később, egyetlen pillanatra sem engedlek el, szökhetsz a határokon át, viheted magaddal a kis cselédet, aki az előbb kaput nyitott itt nekem, s egy őz szimatjával hátrált meg a kapualj sötétjében, és érezte, hogy a férfiruhában is nő és ellenség vagyok, ahogy én is éreztem, hogy köze van hozzád és ellenség, s tervez veled, mint mind a többi nők, ellenem valamit – ez már így van és így lesz. De én vagyok az erősebb, mert szeretlek. Arcodba kiáltom ezt a szót, mintha megütnélek, érted? … Hallod? … Szeretlek. A végzet megvert azzal, hogy szeretlek.”
„Ne hunyd be szemed, mint aki elfordul, mert tudnod kell, hogy nem engedlek el, hiába van közted és Párma grófja között szerződés és agyafúrt maszlag, mégis te vagy a férfi, akihez nekem közöm van, és én vagyok a nő, akihez közöd van, mint a gyilkosnak az áldozathoz, mint a bűnösnek a bűnhöz, mint a művésznek művéhez, mint mindenkinek ahhoz, ami feladata a világban, s ami elől menekülni szeretne. Ne félj, Giacomo! Majdnem azt mondtam: ne félj, nem fáj nagyon! Át kell adnom neked a bátorságot, ami erény is, meg kell tanítsalak, hogy bátor legyél önmagadhoz, hozzánk, a mi ügyünkhöz, ami kissé bűn és merénylet is, mint minden igaz ügy a világban. Ne félj, mert szeretlek. Elég ez? …”
„ … Megismertél mint süldő leányt, s vadcsalánnak neveztél, s aztán engedted, hogy Párma grófja megvásároljon, s megszöktél, mert féltél és félsz tőlem, az igazitól, a teljességtől – nem félsz, hogy minden végzet és kötés hiába, s talán én is csak nő vagyok, aki elfárad ebben a várásban, szerződésben, alkuban, ígéretben, nem félsz, hogy talán már el is fáradtam, s csak azért jöttem el, hogy ezt biztosan tudjam és megmondjam neked? … Mert ez a szenvedély és ígéret, mely most feléd sugárzik szívemből, félelmes és önmagában is lobogó indulat! Nem félsz, Giacomo, hogy nekem is vannak titkaim? Nem félsz, hogy talán tudok érzéseket kelteni benned, melyek nem egészen gyöngédek és békések, nem, talán, ha nagyon akarom, olyan mesével is elszórakoztatlak, melynek hallatára felkiáltasz, s végül mégis ezt mondod: „Elég! …” Mert nézd, Giacomo, én vagyok az igazi, s nem akarok mást, mint a szerelem áldozatával megváltani téged és magam, s aztán élni veled, minden pokolban, az emberi törvény szerint.”
„S aztán elmondtam neked mindent, s te tudtad jól, hogy ez mind igaz, te vagy az igazi és én vagyok a nő, akihez neked végzetesen közöd van, s én felkínáltam neked mindent, amit adni tudok. S te azt mondtad, kevés és azt mondtad, sok. De aztán, a végén, azt is mondtad: „elég”. Ezt a szót akartam hallani. Most figyelj jól, szerelmem: minden szó igaz, amit mondottam. S most láttalak, és nem is akarlak már másképp látni; vissza kell térnem házamba, vendégeimhez. S te menj a világba, élj, hazudj, rabolj aranyat és testeket, tépj le minden szoknyát, mely utadba akad, henteregj minden ágyban, mely mellett elvezetnek lépteid, csináld műfajodat, hűségesen. De közben tudni fogod, ébren és álomban, a csók önkívületében, idegen nők karjai között, örökké tudni fogod, hogy én voltam az igazi, a teljesség, az élet, s te engem megsértettél és eladtál. Tudni fogod, hogy mindent megkaphattál volna, amit ember az élettől kaphat, s te beérted azzal, hogy szerződtél, okos és gyáva voltál, s nem kaphatsz többé az élettől semmit. Tudni fogod, hogy testem, mely része a testednek, soha nem lehet a tiéd, s mindenkié lehet, aki kéri. Tudni fogod, hogy élek valahol, más férfiak csókolnak, s te nem csókolhatsz meg többé soha. Én is hűséges természet vagyok, Giacomo, a magam módján. Én olyan tisztán akartam élni veled, mint az emberek élhettek egymással a Kertben, mikor még nem volt bűn a világon. Én meg akartalak váltani téged végzetedtől. S nincs az a szenvedés, nincs az a nyomorúság, betegség vagy gyalázat, amit nem osztottam volna meg veled. S tudod jól, hogy ez így van, ez a szentírás, ez az igazság.”
„Meggyőződtem róla, hogy nem lehet másképp. Hát élj, utazz és alkoss remeket, barátom. Talán csakugyan remekmű lesz egy napon életed, hideg és gonosz fénnyel sugárzó remekmű … lehet, hogy ez a törvényed, s neked ez fontosabb. Nekem te voltál fontosabb, szerelemem, s most már tudom, hogy örökké fájdalom marad szívedben ez éjszaka után, mert nemcsak én láttalak téged, ahogy akartam, nem, te is láttál engem, s ezt a másik arcomat, melyet a világ számára álarc takar, nem fogod elfelejteni soha. Mert a bosszú is gyönyör, Giacomo – most nem érted még ezt a szót, de egy pillanat múltán, ha nem leszek többé e szobában, ha örökre eltűntem életedből, egyszerre megérted majd, s aztán egész életed telítve lesz ennek a szónak értelmével. Én senki sem vagyok, Giacomo, nem vagyok művész és hatalmas férfi, én csak egy nő vagyok, Franciska, Toscanából, érdemtelen arra, hogy előkelő helyet foglaljak el nagy művedben. De életedben most már elfoglalok valamilyen helyet, erről gondoskodtam ma éjszaka. Most már beoltottalak magammal és a tudattal, hogy én voltam az igazi, s tudni fogod, hogy eldobtad és meggyaláztad az igazit, aki szeretett téged, s szeretni fog örökké, minden helyzetben, melynek átadja magát, hogy engedelmeskedjen a bosszú esküjének. Én másképp akartam veled esküdni, Giacomo, az életre akartam esküdni veled. Te nem akartad. Hát így is lehet … De másképp élsz tovább, szerelmem, mint eddig éltél, s mint akit megégettek valamilyen nagyon finom méreggel, egész életedben fáj majd valami, erről gondoskodtam”
„Minden úgy történt, ahogy akartad. Bizonyos, hogy valamilyen törvény szerint történt mindez. De tudnod kell, hogy minden úgy is történt, ahogy én akartam: láttalak, vigasztaltalak és megbántottalak.”
Az igazi
2007 július 9. | Szerző: inlove
Márai Sándor: Az igazi (részletek)
Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.
… vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek elő, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.
Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.
…Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs “tanács” az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.
Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is.
Mi a szerelem? Hisz abban, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? A lélekben nem történik semmi. Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.
… ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést… Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod… Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel… Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket… de közben nem érez semmit… ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják… pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy….
Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod… nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem… s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked….
…Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit… igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?… Nem fog fájni?…Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán… engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?… Hát azt, hogy nincsen igazi.
Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.
…mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja…. azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.
Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes… Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot… És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez… tudod, pap vagy művész, író… könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.
Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud.
Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, két szóval.
Alázat és önismeret. Ennyi a titok.
… emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag… nem, ez lehetetlen.
… mert az életnek nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá.
Öröm, persze ez nem egészen pontos szó… Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.
Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.
Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.
Tudom, a magányra gondolsz. Arra a mély, sűrű magányra, mely minden teremtő lelkű embert körülvesz, a magányra, mely légköre az ilyen életeknek, mint a földnek a levegő. Hát igen. Akinek dolga van, magányos. De nem olyan biztos, hogy ez a magány szenvedés is.
Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.
Csönd volt nálunk otthon. Én is korán megszoktam a csöndet, a hallgatást. Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről… De gyermekkoromban szenvedtem e tanulságoktól. Úgy éreztem, valami hiányzik életünkből. A szeretet, mondod… Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?
Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?… Az igazi, mint a regényekben?…
Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…
Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb… a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek… Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet… Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek…nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat…De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?… tudják jól, hogy … mindez nem segíthet… Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan “intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát… Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!
S tudtam azt is, hogy az a hullám és lengés, mely a vágyakozás és a kielégülés, a szomjúság és a csömör között örökké mozgatja az embert, vonzza és taszítja az emberi természetet, nem ismeri a békét és a megoldást. Mindezt tudtam, ha nem is olyan biztosan, mint most tudom, mikor már öregszem. Lehet, hogy akkor még reménykedtem, szívem mélyén reménykedtem, hogy van egy test, egyetlenegy, mely teljes összhanggal felel a másik testre, s fel tudja oldani a vágyakozás szomjúságát és a kielégülés csömörét is valamilyen szelídebb békében – ez az álom, melyet az emberek általában boldogságnak neveznek. De a valóságban ez nincsen, s ezt még nem tudtam akkor. A valóságban csak néha történik meg, hogy a vágyakozás feszültségét, az ingert nem követi ugyanolyan bensőségű ellenőrzés, a kielégülés lehangoltsága…. Lehet, hogy reménykedtem, s biztos az is, hogy kissé lenéztem magam és kinevettem ezt a helyzetet és az érzéseket… Sok mindent nem tudtam akkor még, s azt sem tudtam, hogy emberek körül soha nem nevetséges egy helyzet, mikor testi és lelki végzetüknek engedelmeskednek.
Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.
De aztán eljön egy pillanat, mikor lelked megtelik a magányosság vágyával. Mikor nem akarsz már semmi egyebet, csak csendben, emberhez méltóan felkészülni az utolsó pillanatra, az utolsó emberi feladatra, a halálra. Vigyázz ilyenkor, hogy ne csaljál. Mert máskülönben nincsen jogod cselekedni. Amíg önzésből cselekszel, amíg csak kényelemből, vagy sértődöttségből, vagy hiú vágyból keresed a magányt, még adósa vagy a világnak s mindazoknak, akik a világot jelentik számodra. Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. De eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak… fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni.
Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel… De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben mindez történik. Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain…akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van. Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás. Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni.
Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik…, de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.
… A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival… Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha…S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?… Jót akart velük?…A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben… Tudod, az a dagályos “ünnep van” érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja… Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is… S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély…. Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan… Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan…
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.
Mondd, mi a hatalom? Most olyan sokat írnak, beszélnek erről. Mi a politikai hatalom, mi okozza, hogy egy ember át tudja adni az akaratát millióknak? És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis, néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet. Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: “Eddig, kedves és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni.” A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek. És mi a hatalom, mi egy ember hatalma egy másik ember lelke fölött? Miért volt hatalma ennek a boldogtalan, nyugtalan, okod, félelmes, s ugyanakkor mégis tökéletlen, sebzett embernek…?
Mert hatalma volt,…vészes, végzetes hatalma.
Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet “érteni”? Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet “érteni” ezen?… Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?… mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez “érteni” kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen… Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.
Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.
Mindig él valahol az igazi.
…ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit… ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szembe.
… sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni… A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára…. Nem szabad erőszakosa szeretni. …Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. A szeretet, az igazi, türelmes. A szeretet végtelen és tud várni.
Vannak emberek, akik valamilyen vad, őserdei erővel tudják elszívni a maguk számára a környező világból mindazt, ami az életet jelenti, mint bizonyos indák a dzsungelben, melyek elszívják a nagy fák elől több száz méternyi körzetben a talaj nedvességét, a föld savait és tápláléktartalmát. Ez a törvényük, ez a sajátságuk. Nem rosszak ezek, csak ilyenek…Azzal, aki rossz, lehet vitatkozni, talán meg lehet békíteni, talán fel lehet oldani lelkében azt, amitől szenved, amit meg akar bosszulni másokon, az életen. Ezek a szerencsésebb emberek… De aztán vannak másfélék, ezek az indafélék, akik nem rosszindulatúak, csak éppen halálos, makacs szomjúsággal ölelik magukhoz a környező világot, s kiszívnak belőle minden életerőt. Barbár, elemi végzet az ilyen ember.
Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz… Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?
Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet “dönteni”, csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek. Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen… s akkor minden olyan egyszerű és természetes.
…mert a legfontosabban nem lehet senkinek megmondani. Mindenki egyedül tanulja meg.
Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten.
Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud más segíteni senki.
…lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?… Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz…. elfárad az ember.
… a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.
Melegbarátság
2007 július 8. | Szerző: inlove
Amikor hallottam a híradóban, hogy az V. Melegfesztiválon összetűzésbe keveredtek a felvonulók a békésen tüntető tömeggel, dühbe gurultam. Ugyan, mondja már meg nekem valaki, hogy milyen jogon dobálja meg tojással vagy akármivel az egyik ember a másikat? Milyen jogon skandálja a tömeg a “Buzi” és “Szégyen” szavakat egy békés, jól szórakozó (meleg)felvonuló tömegre? Csupán az a baj, hogy melegek? Azt kérdezném, hogy ha nem tetszik nekik, miért mennek el? Miért nem maradnak otthon az unalmas életükkel (mert felteszem, ha a legnagyobb program egyesek életében az “ellenzék” toborzása, akkor őszintén csak sajnálni tudom szerencsétlen bandákat) és tesznek be arra a pár órára egy jó dévédét a lejátszóba, és kapcsolnak ki egy kicsit? Miért kell egy embert a mássága miatt lenézni, megdobálni, szavakkal sérteni, MEGVERNI(!)? Szégyen és gyalázat! De meg kell, hogy mondjam: kik voltak ott a fesztiválon megint (lassan már főállású, randalírozó, alja-bunkó rendbontóként) ? Hát persze, hogy a bőrfejűek. Azok, akik anno októberben, márciusban is bontották a rendet és a békét. Kik ők? Milyen jogon merik megzavarni egy embertömeg békés (!) tüntetését? Milyen jogon mocskoskurvaanyádozzák le a rendőröket (!), akik védik a felvonulókat, hogy a vandálbanda hagyja legalább (!) életben őket, és ne verjék agyon szerencsétleneket. (Igaz, gyűlölöm a rendőröket, mert semmirekellő lusta és korrupt banda az egész, de ezt majd egy másik alkallomal kitárgyaljuk.) De azért mégsem kell nekiálli őket is szidni. Sőt, én már azét érzem, hogy ez a aljanép, ezek a hajnélküli senkik már csak az alkalom kedvéért is kijönnek az utcára, és szidják a népet. ÉS a kormányt. Na, ez a másik ami felbosszantott. “Melegbarát kormány!” – kiabálják. Na de már bocsánat, hogy jön ide a kormány? Miért is kell az belekeverni? Azért, mert a SZDSZ engedélyezni kívánja a melegházasságot? Könyörgöm, kinek negatív hatás ez? Ki nem fog tudni ugyanúgy elmenni a munkahelyére nap, mint nap? Ki nem tud majd végigsétálni nyugodtan az úton, ha a melegek (végre) olyan jogokkal rendelkezni, mint MINDEN ember. Mert elárulom: a melegek is emberek, csakúgy mint a “bőrfejűek”.
(A legtöbben egyébként a gyerekek miatt tiltakoznak, ezt is tudom: de akkor sétáljanak máshová azalatt a pár óra alatt, nem hinném, hogy Pesten csak a felvonulás környékén lennének jó játszóterek. És egyébként is: előbb-utóbb el kell nekik magyarázni, hogy a világ igenis olyan, amilyen. Hogy jó vagy rossz, azt majd ők eldöntik.)
Az, hogy Szetey Gábor bevallotta, hogy más, tehát homoszexuális, az igenis tiszteletreméltó dolog. Tudja valaki milyen nehéz melegként élni? Én sem tudom, csak elképzelem. Állandó hazudozás otthon, a szülőknek, a barátoknak, sokszor még önmagának is (!), a munkahelyen negatív diszkriminációban részesülnek. Jó ez? Muszáj bántaniuk őket? Nem lehetne békésen élni?
Mit számít az, hogy kit, ki vár otthon a négy fal között? Mit számít, hogy ki, kit szeret? Szeressen már mindenki mindenkit. De még ha ez nem is lehetséges, legalább nyomós okkal (lopás, csalás, gyilkosság, aljasság, árulás) ne szeresse, ne pusztán azért mert más, mert meleg. Ennyi erővel én akkor innentől nem szeretem azt, aki nem szereti a >levendulás-pisztáciás füstölőt faragott cseresznyefatálban a nappaliban délután pihenés után füstölni<. Na? Ugye milyen nevetséges? Pont ugyan ez a helyzet a melegekkel. Nevetséges, hogy kiközösítik őket, hogy megalázzák őket, megverik őket. Elvégre nem tudom, mikor és ki látta már a melegeket pusztán azért kurvaanyádozni, mert valaki az ellenkező nemhez vonzódik. Ők sem botránkoznak meg azon, hogy nő-férfit, férfi-nőt szeret. Elvégre, ha a bőrfejű elvetemülteknek joguk van hozzá, a melegeknek miét ne lenne? Mert ha az (általam gyűlölt) “normális” szót veszük alapul, akkor a melegeknek az ő identitásuk a “normális”, nekünk meg a sajátunk. Nem lehetne ezeket a falakat lebontani? Nem lehetne eltörölni a “normális” szót . Mert megkérdezem: mégis mi az, hogy normális? Normális a barna haj? Vagy a szőke? És a rózsaszín is? Vagy: normális dolog a szadomazo-szex vagy a műmell? Mi az, hogy “normális”? Megmondom: minden, ami az egyénnek megfelelő, amivel ki tudja fejezni érzéseit, DE nem sérti a másik ember önérzetét. Hát, talán ez lenne a “normális”. A béke, az elfogadás (!) és az együttélés olyannal/olyanokkal, ami/aki talán nekünk nem tetszik, nem a mi “stílusunk”, de ha neki, a másiknak jó, akkor tisztességben gyakorolhassa emberi jogait.
Őszinte vallomás egy életidegen korszakomról
2007 július 7. | Szerző: inlove
Kezdjük azzal, hogy másfél éve elhagyott a barátom. Úgy, hogy meg sem magyarázta a szakítás, egyszerűen csak elment. Borzasztó időszak volt, nem kívánom senkinek. Minden tekintetben egyedül éreztem magam. Barátok elszállíngóztak, tanulás alig-aligment, bár amit szerettem, azt mindig képes voltam megtanulni. De ennyi. Semmi más maximumot nem tudtam kihozni magamból. Talán, még a minimumot is alig. Nem bírtam a stresszes iskolát, a követelményeket, a felelést, dologzatírást. Magát, az életet. Ki akartam kapcsolni, el akartam felejteni a napi robotot, a nehézségeket, a küzdést. Ekkor lettem gyógyszerfüggő.
Már nem emlékszem mikor vettem be az első szem altatómat, de azt tudom, hogy egy átlagos hétköznapon, huszonnégy órából körülbelül tizenegyet átaludtam. Nem tanultam, az órákon hallottakból éltem. Jó volt, hogy napi tizenegy órán át nem kell gondolkodnom, nem kell azon agyalnom, hogy miért hagyott el, hogy kivel lehet most. Nem volt leányálom, de jobb volt, mint józanon. Hosszú ideig ment ez így. Hónapokig. Otthon tudták, hogy altatót szedek, de különösebben nem tiltották. Örültem neki. Akkoriban sokat dohányoztam, pótcslekvés volt az is. De ha már a pótcslekvésnl tartunk: beszéltem már az anorexiámról?
Nyolcadikban kezdődött. Kövér kislány voltam, kb. 60 kilós. Nem tetszett, így elkezdtem fogyókúrázni és tornázni. Jobban mondva koplalni és napi két órát edzeni. Két hónap alatt lement, amit akartam: 48 kilós lettem. Túl sok, és túl hirtelen, tudom. De ezt akartam, és meg is csináltam. Elértem az álom-testsúlyt. A modell alkatot.
Aztán bekerültem a gimnáziumba. Szerencsére, a leadott kilók azóta sem jöttek vissza (pedig eltelt öt év), de azért sikerült egy egészséges 53 kilóra visszahíznom. Így is jól éreztem magam. Tudtam, hogy bármikor, ha gondom lesz a testemmel, ha azt érzem, súlyfeleslegem van, le fogok tudni fogyni, mert nagy az akaraterőm.
De aztán jött egy srác, akivel se vele, se nélküle kapcsolatom volt. Hol együtt voltunk, hol külön. De egy nap végleg szakítottunk. Ekkor kezdődött újra a “nem vagyok elég jó” és a torz testkép megjelenése. Visszaestem az anorexiába. Nem ettem szinte semmit, csupán napi 4-5 kávét ittam, hashajtóztam magam, nagyon keményen, mindeközben szedtem a nyugtatókat. Nehéz idők voltak.
De aztán, láss csodát, egyik nap (magam sem tudom miért) vége lett. Egyszercsak nem vettem be több hashajtót, nem öntöttem magamba (szó szerint) a napi négy-öt nyugtatót. Egyszercsak jól voltam. Így visszanézve látom csak a két “énem” közti különbséget. Látom, hogy mennyire más voltam akkor, mint most vagyok. Józanul, nyugatató, altató nélkül, egészséges táplálkozással. Boldogan.
Ezért is tudom, mi az: függőnek lenni. Én is az voltam. Remegve vártam a napi nyugtató mennyiséget, és a hashajtó tablettát. Mert bármi, ami szokásunkká válik, bármi, ami nélkül nem tudunk élni: drogként hathat. Nos, ilyen drog volt nekem a hashajtó és a nyugatató.
Volt. Szerencsére. Ma már azonban az Élet a “jó-drogom”. Élet függő lettem. Nem volt könnyű idáig eljutni, de sikerült. Keresztülmentem nehéz dolgokon, hogy értékelni tudjam csodálatos önmagam. Ilyen az élet. És ez így van jól.
Nem csak egy “adag” a világ!
2007 július 5. | Szerző: inlove
Gyakori beszélgetéseim alkalmával, folyamatosan tapasztalom, hogy egy függőben nem lehet megbízni. Nem lehet szamítani rá, mert nem “evilági”. Nem a maga ura, nyílván, hogy is lehetne az? Hiszen a szeme előtt mindig egy dolog lebeg: a következő adag.
De! Mindenekelőtt szögezzük le: egy drogfüggő nem rossz ember. Nem feltétleünk bűnöző vagy gyilkos. Csupán egy alkalom szülte személyiség. A “belőtt” pillantat embere. Egy szenvedély rabja, egy érzés megszállotja. Nem önmaga.
Ha lop, nem ő lop; ha hazudik, nem ő hazudik; ha öl, nem ő öl. Csupán egy érzés. Egy lüktető szív, egy szúrásra hívogató véna, egy szippantásra fekészült orr, egy verejtékező és remegő test: egy képzet szülte valaki, akiben ezer ember akarata és vágya van meg valamiért: a következő adagért.
Ősznte vallomás egy függőtől: “Már nem azért drogozok, hogy jó legyen, hanem azért, hogy ne legyen rossz.” És ebben minden benne van. Amikor először füvezel, speedezel, extasyzol, stb. az a legfelemelőbb érzés: amikor először repülsz el álmaid fellegvárába, és válik valóra belső éned rejtett vágya. Ez egyszeri és megismételhetetlen érzés. Hogy miért? Megmagyarázom.
Az első “adag” bevételekor (legyen az bármilyen drog) a szervezet még “szűz”, tehát ismeretlen számára mindenfajta bódítószer hatása. Ezért aztán olyan hevesen és “fantaszitikusan” reagál, hogy bekövetkezik az a soha vissza nem térő állapot.
Van akinél, már másodszorra messze nem lesz ugyanaz az érzés. Ezeknél az embereknél a második “nyomás” már a hiánypótlás adagja. “A ne legyen rossz” – helyzetet kell kiküszöbölni. Az első adag veszélye előre felmérhetetlen. Annak ellenére, hogy már az első adag függővé tehet, van, akinél – mint előbb említettem – már a második alkalommal emelni kell az adagot, van, akinél csak hónapokkal később kell feltornálszi mondjuk az LSD tabletta számát, vagy a heroin grammját. Van akinél soha. Ezt embere válogatja. Egy dolog azonban mindenkire igaz. Az első időkben életük elsőszámú főszereplőjévé válik az anyag. Előbb azért, mert jó, majd azért, hogy a tisztán töltött idő keservei után legyen egy >kicsi< jó, végül pedig, hogy ne legyen elviselhetetlen, kínzó és szörnyű. És a “jó” a harmadik fázisban is szerepel, de már nem az a főszereplő. Egy idő után ugyanis, ha nem emeli az adagját egy drogfüggő, beáll egy állapot, amikor a szervezet ugyan tudja, hogy van benne kábítószer, mégis, az “ismert” anyag adagja már nem vált ki “repülést”. Csupán jelzi, hogy “benne van”, nem szenved hiányt az illető teste, nincsenek elvonási tünetek, de jót tenni ilyen “kevés és megszokott” adaggal már nem tud. És itt nyúlnak a legtöbben vagy sokkal nagyobb mennyiséghez, vagy az eddig használt fajtától eltérő droghoz, mert ha új és még ismeretlen a szervezet számára, akkor új hatásmechanizmusa lesz, így keveseb adag is elegendő lehet a “repüléshez”, de természetesen csak egy ideig. És aki már mindent kipróbált, akinek már mindent “megjegyzett” a szervezete, annak marad a különböző drogfajták keverése, aminél veszélyesebb dolog talán nincs is. Sajnos a legtöbben így halnak meg.
Pálp fiksön, avagy ponyvacsajok és a gengszter-legények
2007 augusztus 1. | Szerző: inlove
Először is: vegyünk egy jó kis rendezőt. Legyen mondjuk Quentin Tarantino. Másodszor: toborozzunk össze egy rakás jó színészt, majd láljunk ki egy ütős sztorit, és máris kész a kasszasiker. Nagyjából ennyi lenne. Ha esetleg mégsem érzel magadban elég erőt ezen feladatok teljesítéséhez, ajánlom, hogy nézd meg a Ponyvaregény című filmet. Ez nem olyan, amit csak úgy elfelejtesz. Mélyen felkavaró szatíra, amely ironikus szempontból ábrázolja az erőszakot, és meglehetősen kellemes módon kiparodizálja a krimi műfaját.
szereplő(k):
John Travolta (Vincent Vega)
Samuel L. Jackson (Jules Winnfield)
Uma Thurman (Mia Wallace)
Bruce Willis (Butch Coolidge)
Quentin Tarantino (Jimmie Dimmick)
Tim Roth (Pumpkin)
Amanda Plummer (Honey Bunny)
Maria de Medeiros (Fabienne)
Ving Rhames (Marsellus Wallace)
Eric Stoltz (Lance)
Rosanna Arquette (Jody)
Christopher Walken (Koons kapitány)
Harvey Keitel (a takarító)
(idézetek a filmből)
Na és tudod hogy hívják a Sajtos negyedfontost Párizsban?
Tudod Hollandiában mit tesznek a krumplira ketchup helyett?
Fabienne, ez az óra még apámé volt. Van fogalmad, mit állt ki, hogy az enyém lehessen? Most nincs időm belemenni, de sokat állt ki. Ezt a sok szart mind tűzre dobhattad volna, de megmondtam, külön megmondtam, hogy ne felejtsd el az órát, bazd meg! Gondolkozz! Elhoztad?
Oldal ajánlása emailben
X