Vendégjáték Bolzanóban

2007 július 11. | Szerző: inlove |

(Részletek Márai Sándor könyvéből)

 

„Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük vagy egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet. Ez nagyon ritka az emberek között. Te menekülsz az emberek elől, mert azt hiszed, más dolgod van a világban. Én keresem ezt a teljességet, mert tudom, hogy semmiféle más dolgom nincs a világban. Ezért jöttem el. Mondom, időbe tellett, míg egészen biztosan megtudtam ezt. Most már tudom. Azt is tudom, hogy semmit nem csinálhatsz nélkülem tökéletesen a világban, igen, még műfajodat sem, mint te mondtad, még kalandor sem lehetsz tökéletesen és igazán nélkülem, a világot, a játékot, az élményt és a kalandot sem tudod nélkülem igazán megtalálni, s más nőket sem tudsz tökéletesen elcsábítani nélkülem. Miért állsz ilyen mozdulatlanul, Giacomo, kezedben a piszkavassal és fújtatóval, mint aki megütöttek s hirtelen kiegyenesedik? … Megértettél valamit? Én vagyok az élet, szerelmesem, a te számodra, az egyetlen nő, aki a te életedben a teljességet jelenti, nélkülem nem vagy egészen ember, sem művész, sem kártyás és utazó, ahogy én sem vagyok nélküled igazi nő, csak árnyalak, valahol az alvilágban. Érted már? … Mert én értem.”

 

„S nem elég megtenni mindent, amit ötleted, vágyad vagy szeszélyed követelhet tőlem, nem, tudnom kell, mi az, ami neked a boldogságot adja, meg kell fejtenem és fel kell találnom téged. Meg kell tudnom, mi az, amire úgy vágyol, hogy magadnak sem vallod be, a halálos ágyon sem, mikor már minden mindegy: meg kell tudnom és meg kell mondanom neked, hogy tudjad, hogy jó legyen neked, hogy végre egyszer boldog lehessél.”

 

„Nem, úgy kell élnem, viselkednem, gyöngédnek lennem, várnom, figyelnem, hogy szavak nélkül átadjam neked a titkodat, azt, ami fáj neked, amire vágyol, amihez nem vagy elég bátor – mert a gyávaság és a tudatlanság van minden boldogtalanság mögött, ezt is biztosan tudod, hiszen író vagy. Tehát meg kell tudnom, miért félsz a boldogságtól, ami nem a kéz a kézben, nem bölcső és koporsó, hanem teljesség, valamilyen komoly, csaknem szigorú magatartás, tehát az élet, az igazság.”

 

„S ezért félsz tőle, az élettől és a teljességtől, mert semmitől nem fél úgy az ember, a kínpadtól és az akasztófától sem, mint önmagától, a titoktól, mellyel nem mer szembenézni.”

 

„Mert a szerelem cinkosság és szövetség is, Giacomo, nemcsak láz és eskü, könny és sikoly, nagyon komoly és kemény szövetség. S én állom ezt a szövetséget, halálig.”

 

„Nincs okom esküdözni, sem ígérni, mert én a valóságot tudom, szerelmem, s a valóság annyi, hogy te vagy az igazi. Elmehetsz tőlem, ahogy már elmentél egyszer, gyáván megfutamodtál, s nem Párma grófja elől futamodtál meg, hanem az érzés félelmes ereje elől, a felismerés elől, hogy én vagyok az igazi. Nem tudtad ezt szavakkal, nem tudtad értelmeddel, de tudtad szíveddel és testeddel; ezért szöktél meg. S hiába szöktél, mert most megint itt vagyunk egymással szemközt, s várjuk a pillanatot, mikor levethetjük az álarcot, s látjuk egymást, ahogy kell. Mert még mindig álarcosan nézzük egymást, szerelmem, még sok, sok álarc van közöttünk, s mindegyiket le kell vetni, amíg végre megismerjük egymás igazi és meztelen arcát.”

 

„S most értsd meg jól, szerelmem, nem mondom gyöngéden, sem epekedve ezt a szót: „szeretlek” – nem, inkább haragosan mondom, arcodba kiáltom, mint egy vádat és parancsot. Hallod, Giacomo? Szeretlek. Nem gőgicsélek ezzel a szóval. Idézlek, mint a bíró, hallod? Szeretlek, tehát ítélek fölötted. Szeretlek, tehát megkövetelem, hogy bátor legyél. Szeretlek, tehát újra alkotlak, elrántlak magammal, s ha olyan erős lennél, mint egy csillag, belekötözve valamilyen égi pálya gyémántsugarába, akkor is elviszlek magammal, kitéplek a világrendből, törvényedből és műfajodból, mint te mondod; mert szeretlek. Nem kérés ez, Giacomo, hanem vád, igen, vérvád. Nem játszani hívlak, nincs kedvem enyelegni és pásztorjátékot lejteni veled, nem bámullak gyöngéden, elomolva, ostoba és szelíd pihegéssel: haragosan nézlek, felindultan, ahogy ellenségét nézi az ember. Elviszlek magammal ebbe a szerelembe, most vagy később, egyetlen pillanatra sem engedlek el, szökhetsz a határokon át, viheted magaddal a kis cselédet, aki az előbb kaput nyitott itt nekem, s egy őz szimatjával hátrált meg a kapualj sötétjében, és érezte, hogy a férfiruhában is nő és ellenség vagyok, ahogy én is éreztem, hogy köze van hozzád és ellenség, s tervez veled, mint mind a többi nők, ellenem valamit – ez már így van és így lesz. De én vagyok az erősebb, mert szeretlek. Arcodba kiáltom ezt a szót, mintha megütnélek, érted? … Hallod? … Szeretlek. A végzet megvert azzal, hogy szeretlek.”

 

„Ne hunyd be szemed, mint aki elfordul, mert tudnod kell, hogy nem engedlek el, hiába van közted és Párma grófja között szerződés és agyafúrt maszlag, mégis te vagy a férfi, akihez nekem közöm van, és én vagyok a nő, akihez közöd van, mint a gyilkosnak az áldozathoz, mint a bűnösnek a bűnhöz, mint a művésznek művéhez, mint mindenkinek ahhoz, ami feladata a világban, s ami elől menekülni szeretne. Ne félj, Giacomo! Majdnem azt mondtam: ne félj, nem fáj nagyon! Át kell adnom neked a bátorságot, ami erény is, meg kell tanítsalak, hogy bátor legyél önmagadhoz, hozzánk, a mi ügyünkhöz, ami kissé bűn és merénylet is, mint minden igaz ügy a világban. Ne félj, mert szeretlek. Elég ez? …”

 

„ … Megismertél mint süldő leányt, s vadcsalánnak neveztél, s aztán engedted, hogy Párma grófja megvásároljon, s megszöktél, mert féltél és félsz tőlem, az igazitól, a teljességtől – nem félsz, hogy minden végzet és kötés hiába, s talán én is csak nő vagyok, aki elfárad ebben a várásban, szerződésben, alkuban, ígéretben, nem félsz, hogy talán már el is fáradtam, s csak azért jöttem el, hogy ezt biztosan tudjam és megmondjam neked? … Mert ez a szenvedély és ígéret, mely most feléd sugárzik szívemből, félelmes és önmagában is lobogó indulat! Nem félsz, Giacomo, hogy nekem is vannak titkaim? Nem félsz, hogy talán tudok érzéseket kelteni benned, melyek nem egészen gyöngédek és békések, nem, talán, ha nagyon akarom, olyan mesével is elszórakoztatlak, melynek hallatára felkiáltasz, s végül mégis ezt mondod: „Elég! …” Mert nézd, Giacomo, én vagyok az igazi, s nem akarok mást, mint a szerelem áldozatával megváltani téged és magam, s aztán élni veled, minden pokolban, az emberi törvény szerint.”

 

„S aztán elmondtam neked mindent, s te tudtad jól, hogy ez mind igaz, te vagy az igazi és én vagyok a nő, akihez neked végzetesen közöd van, s én felkínáltam neked mindent, amit adni tudok. S te azt mondtad, kevés és azt mondtad, sok. De aztán, a végén, azt is mondtad: „elég”. Ezt a szót akartam hallani. Most figyelj jól, szerelmem: minden szó igaz, amit mondottam. S most láttalak, és nem is akarlak már másképp látni; vissza kell térnem házamba, vendégeimhez. S te menj a világba, élj, hazudj, rabolj aranyat és testeket, tépj le minden szoknyát, mely utadba akad, henteregj minden ágyban, mely mellett elvezetnek lépteid, csináld műfajodat, hűségesen. De közben tudni fogod, ébren és álomban, a csók önkívületében, idegen nők karjai között, örökké tudni fogod, hogy én voltam az igazi, a teljesség, az élet, s te engem megsértettél és eladtál. Tudni fogod, hogy mindent megkaphattál volna, amit ember az élettől kaphat, s te beérted azzal, hogy szerződtél, okos és gyáva voltál, s nem kaphatsz többé az élettől semmit. Tudni fogod, hogy testem, mely része a testednek, soha nem lehet a tiéd, s mindenkié lehet, aki kéri. Tudni fogod, hogy élek valahol, más férfiak csókolnak, s te nem csókolhatsz meg többé soha. Én is hűséges természet vagyok, Giacomo, a magam módján. Én olyan tisztán akartam élni veled, mint az emberek élhettek egymással a Kertben, mikor még nem volt bűn a világon. Én meg akartalak váltani téged végzetedtől. S nincs az a szenvedés, nincs az a nyomorúság, betegség vagy gyalázat, amit nem osztottam volna meg veled. S tudod jól, hogy ez így van, ez a szentírás, ez az igazság.”

 

„Meggyőződtem róla, hogy nem lehet másképp. Hát élj, utazz és alkoss remeket, barátom. Talán csakugyan remekmű lesz egy napon életed, hideg és gonosz fénnyel sugárzó remekmű … lehet, hogy ez a törvényed, s neked ez fontosabb. Nekem te voltál fontosabb, szerelemem, s most már tudom, hogy örökké fájdalom marad szívedben ez éjszaka után, mert nemcsak én láttalak téged, ahogy akartam, nem, te is láttál engem, s ezt a másik arcomat, melyet a világ számára álarc takar, nem fogod elfelejteni soha. Mert a bosszú is gyönyör, Giacomo – most nem érted még ezt a szót, de egy pillanat múltán, ha nem leszek többé e szobában, ha örökre eltűntem életedből, egyszerre megérted majd, s aztán egész életed telítve lesz ennek a szónak értelmével. Én senki sem vagyok, Giacomo, nem vagyok művész és hatalmas férfi, én csak egy nő vagyok, Franciska, Toscanából, érdemtelen arra, hogy előkelő helyet foglaljak el nagy művedben. De életedben most már elfoglalok valamilyen helyet, erről gondoskodtam ma éjszaka. Most már beoltottalak magammal és a tudattal, hogy én voltam az igazi, s tudni fogod, hogy eldobtad és meggyaláztad az igazit, aki szeretett téged, s szeretni fog örökké, minden helyzetben, melynek átadja magát, hogy engedelmeskedjen a bosszú esküjének. Én másképp akartam veled esküdni, Giacomo, az életre akartam esküdni veled. Te nem akartad. Hát így is lehet … De másképp élsz tovább, szerelmem, mint eddig éltél, s mint akit megégettek valamilyen nagyon finom méreggel, egész életedben fáj majd valami, erről gondoskodtam”

 

„Minden úgy történt, ahogy akartad. Bizonyos, hogy valamilyen törvény szerint történt mindez. De tudnod kell, hogy minden úgy is történt, ahogy én akartam: láttalak, vigasztaltalak és megbántottalak.”