Szenvedélyek lapjai
Hogy miről is szólna a blogom? Mit próbálok...

Félelem és rettegés Las Vegasban

2007 július 24. | Szerző: inlove |

A Félelem és rettegés Las Vegasban egy 1998-ban bemutatott amerikai thriller. Szerintem azonban sokkal inkább “utazó film”. Utazó, vagy ha jobban tetszik: “repülő”, mert leginkább a drogról szól. Két férfi LSD ámokfutását követhetjük nyomon, amint teljesen bedrogozva átszelik Las Vegast, hogy megtalálják a nagy Amerikai Álmot, míg végül rendőrkézre kerülnek.
Ha lehetne, és módom lenne rá, a világ összes emberével megnézetném ezt a filmet. Remek alkotás, hiszem Hunter S. Thompson 1972-ben megjelent, azonos című “gonzo journalism-pszichedelic trip” regénye alapján készült film hiteles lenyomata a drog mámorának, hiszen az író maga is rabja volt a pusztító szenvedélynek, így hát joggal hihetjük el, amit látunk.
A film egyébként nem dráma (mármint a szó legszorosabb értelmében), bőven találunki benne morbid humort, így nem lehet rajta sírni, de kacagni sem. A valóságot mutatja be, nem túloz, és nem is szépít. Egyszerűen csak “önmagát” adja.

Johnny Depp alakítja Raoul Duke újságírót, Benicio Del Toro pedig az ügyvéd barátot, Dr. Gonzo-t.

(Részletek)

Ti szamoaiak mind egyformák vagytok: Nem hisztek a fehér ember kultúrájának alapvető finomságaiban.

A mi utunk más volt: a jó, és igaz nemzeti jellemvonások klasszikus igenlése. Nagy fizikai tisztelgés az élet fantasztikus lehetőségei elött.

Kikísérem magam. OK?

Magatartása kimeríti a bizalmatlanság tényét. Nevadában ez törvénytelen!

Az ügyvédem sose volt képes elfogadni azt a véleményt, amit gyakran hangoztatnak korábbi narkósok. Hogy sokkal jobb kedved lehet drog nélkül, mint azzal! És én se. Ez az igazság.

Fura emlékeim vannak erről az ideges éjszakáról Las Vegasban. Már öt éve volt? Hat? Száznak tűnik. Olyan csúcsnak, ami sosem ismétlődik meg. San Francisco a hatvanas években nagyon különleges élettér volt. De nincs magyarázat. Nincs a szavaknak, vagy a zenének, vagy az emlékeknek olyan keveréke, amely megközelítené azt az érzést, hogy tudod, hogy ott vagy és élsz, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Őrültség volt minden irányban, minden órában. Izzott a levegő mindenütt. Fantasztikus egyetemes érzés volt, hogy akármit csinálunk, az helyes, hogy nyerők vagyunk. És azt hiszem ez volt a biztosíték arra az érzésre, hogy vitathatatlan győzelmet arattunk minden fölött, ami gonosz és öreg. Nem kegyetlen, vagy katonai értelemben. Arra nem volt szükségünk. Egyszerűen érvényesült az energiánk. Minden lendületünk megvolt. Igen, egy gyönyörű magas hullám tetején lovagoltunk. És most kevesebb, mint öt évvel azután. Felmész egy meredek hegyre Las Vegasban és nyugatra nézel. És a megfelelő szemmel majdnem meglátod a magas víz nyomát. Ez az a hely, ahol a hullám végre megtört. És visszagördült.

Mind túlélésre vagyunk berendezkedve. Elfogyott a hatvanas évek üzemanyaga. Ez volt a végzetes repedés Tim Leary kísérletén. Felráztuk Amerikát az öntudat robbanását terjesztve, anélkül, hogy törődtünk volna a valóság húskampójával, ami azokra várt, akik túl komolyan vették a gurut. A sok szánalmas mohó narkomániást, aki azt hitte, hogy békét és megértést tud venni egy háromdolláros cigivel. De amit vesztettek, az a mi veszteségünk is. Leary a guru magával vitte a sírba annak az életnek az illúzióját, amit megalkotott. Az állandó nyomorékok generációja, a bukott keresők, sose vették tudomásul, hogy tévedés a narkósok közösségének alapvető feltételezése. Az az elkeseredett elképzelés, hogy valaki, vagy legalább is valami erő vigyáz a fényre, az alagút végén.

Dr. Johnson: Aki vadállatot csinál magából az megszabadul az emberi lét fájdalmától.”

Dr. Gonzo: Vigyük el a srácot.
Raoul Duke: Mi? Kit? Várj! Nem állhatunk meg…Ez Denevérország!

Raoul Duke: Kis szerencsével, örökre tönkrement az élete. Folyton arra gondolt, hogy az összes kedves kocsmájában, a szűk ajtó mögött, emberek, vörös gyapjú ingekben, hihetetlen élvezeteket szereznek olyan dolgokból, amiket sose ismert meg.

Dr. Gonzo: Én mondom, hazudik nekünk. Láátom a szemén…
Raoul Duke: A szemén?

Dr. Gonzo: Nem bízol bennem mi? Hmm? Tedd félre a vigyorod (előrántja zsebkését) Az idegeimre mész haver! Az idegeimre fafej! Ha imponálni akarsz neki, akkor imponálj velem! (félúton megállítja balkezével a fickó arca felé rohanó jobb kezét benne a késsel) Imponálj neki!!!

(A TV-ben, a bemondó, a vietnámi háborúról beszél..)

Dr. Gonzo: Pánikolnak a Viet Cong-ok. Majd én megmutatom…!!

(..kitépi a kábeleket)

Raoul Duke: Szóval? Mi a terved?
Dr. Gonzo: A tervem?
Raoul Duke: A gyerekkel a szobában.
Dr. Gonzo: Oh, Lucyval…a repülőn ismerkedtünk meg. Öhm, ilyen vallási hóbortja van. Adtam neki egy kapszulát, mielőtt rájöttem, Jézusom, addig még piát sem ivott!
Raoul Duke: Hát van egy megoldás…addig tartjuk belőve, amíg rászokik a kurválkodásra. Igen, tökéletes az ilyesmire! A zsaruk 50 dollárt fizetnek fejenként, hogy addig verjék amíg beadja a derekát. Bevezetjük az egyik olcsó motelbe, teleakasztjuk Jézusképekkel a falat, és hagyjuk, hogy a disznók himbálódzanak. A pokolba, erős csaj!
Dr. Gonzo: Jesszusom, tudtam, hogy egy perverz alak vagy, de nem hittem volna, hogy ilyen mocskos dolgokat mondassz, te ronda disznó állat…
Raoul Duke: Tiszta gazdaság haver, Isten ajándéka! Napi egy lepedőt megkeresne!
Dr. Gonzo: Ez undorító, ne beszélj így!
Raoul Duke: Hát egyszerre akár néggyel elmehet…ha folyton belőve tartjuk, napi két lepedőt is hozhat, vagy hármat!
Dr. Gonzo: Hagyd abba! Mit szólnál, ha rádugranék és kiverném az agyadat a fejedből, attól jobban éreznéd magad? Ta mocskos disznó.

(Raoul Duke a távozó Dr. Gonzo-ról) “Íme, ott megy Isten egyik prototípusa. Egy nagyhatalmú mutánsa valaminek, amit sosem akartak tömeggyártásban kipróbálni. Túl bizarr, hogy éljen. Túl ritka, hogy meghaljon.”